Válságban

Itt is van időrendben az első valamire való bejegyzésem, amit eredetileg egypercesnek és egyben magyarázatnak szántam türelmetlen kritikusaimnak.

"Sosem hittem, hogy egyszer megtörténhet velem. Mikor írtam róla, annyi helyen, annyi formában, abban a biztos hitben tettem, hogy én sosem kerülök oda. Hogy sosem fogok álarcot magam elé vonni, másvalakit vádolni – még, ha jogosan teszem is - a saját gondjaimért, s ezeket kérni számon. Hogy a változás, melyet önzetlenül, azért kezdtem meg, hogy másoknak jót tegyek, más eredményre vezehhet, mint reményeimben vártam, s most mégis belőlem vált a legrosszabb. 

Hamis és valódi érzelmek harca, ami most dúl bennem. Hamis, mert látják rajtam, belül mégis teljesen mást gondolok. Mikor azt hiszik, elborul az agyam a düh vörös ködétől, teljesen tiszta fejjel gondolkozok, a másik következő lépésén töröm a fejem, miközben a kitörés eszközét használom fel, hogy elérjem a célom. Sosem látott senki igazán dühöngeni. 

Sírni látnak, mégis belül bizakodok, hogy képes vagyok jobbra, vagy pont örömömben teszem ezt. Sosem látott senki igazán zokogni. 

Mosolyogni, nevetni látnak gondtalanul, nem is gondolva rá, mennyi gondot takar a felhőtlen mosoly. Csak egyvalaki látott igazán, önfeledten nevetni. Sajnálom, hogy el fog jönni a nap, mikor már nem lesz a mindennapjaim része, de mindkettőnknek a magunk útját kell végigjárni. Különösen az utóbbi két év alatt lopta magát a szívembe úgy, hogy észre se vettem, mire pedig rájöttem, már nyakig benne voltam. 

S a vágy, amit elfojtok egyre mélyebben emészt. Gondolataimba, mindennapjaimba fúrta be magát a legkülönbözőbb formákban, alkotásra késztetett, aminek eredménye annyi más és más karakter és történet után mindig ugyanaz lett. Befejezni egy történetem tudtam, arra is hónapokat kellett várni. Ennek oka pedig önzőségem, ami nem hagyja, hogy egy újabb és újabb darabot tépjek ki magamból és mutassam meg a világnak, pedig talán ezt szeretném a legjobban mind közül. Ezért folytatok kétségbeesett küzdelmet  nap mint nap, hogy nyílt és egyszerű vágyaim, álmaim más környezetbe ültetve, díszesen felöltöztetve mutassam aztán meg. Zsákutcában toporgok, melyből a kiutat nem találom. Időnként ugyan látom, de még túl messze van, hogy kitörhessek magam által alkotott ördögi körömből, és újra szabadon repülhessek legalább gondolatban messze, más világokba, ahol a valóság talán kevésbé kegyetlen. 

Hogy mi értelme van így az életemnek? Semmi. Minden teljesen üres. Csak a folyamatot leíró sémákat látom mindenhol, amik alapján pontosan meg lehet mondani, mi fog történni a következő pillanatban. 

Ha valamit nem értek, rögtön a sémát kezdem keresni rá, amibe illik, de ami a legszörnyűbb, hogy meg is találom. Zsong a fejem a számoktól, képletektől, adathalmazoktól, amik elvontnak tűnnek, mégis annyira részei a világnak, hogy mindenhol ott vannak. Engem pedig elzárnak attól a világtól, ahova vágyok, ahol úgy hittem, magamra találtam. Magam zártam el tőle, ebből következően ki is kell találnom belőle, de ez nem megy olyan könnyen, ahogy reméltem. 

Más remélni és várni. Most mégis itt vagyok, és csak remélhetem, hogy egy nap folytatni tudom, amibe belekezdtem. "

Most már tudom, hogy ezen át kell esni, hogy a válságból kilábalva folytatni tudjam jobban, mint valaha. Régebben félbehagytam egy történetet, és mostanában kezdtem folytatni. Meglepett, hogy hogy is gondolkodtam akkor, és talán a stílusa is megváltozott... De ez majd az olvasói véleményekből derül ki, ha végre feltöltésre alkalmasnak ítélem az új részeket...