Mostanra realizáltam, hogy a családon kívül tulajdonképpen nem egy, hanem két meghatározo figurája volt eddigi életemnek, amik meghatározták a jellemem, viselkedésem... mindent. És most nem a távolabbi rokonságra gondolok, hiszen az illető még csak magyar se volt, mégis annyira hatott rám akkor, hogy teljesen megváltoztam. Megtanított tűrni, szeretni, elfogadni, változni. És akkor ez hatalmas változás volt nekem. Gyerekként nagyon elkényeztetett voltam, és ha nem kaptam meg, amit akartam, hát az világvége volt. Tudom, hogy az én hibám is volt, ami akkor velem történt, de most nem ezen van a hangsúly, hanem azon, hogy sikerült megállítanom a folyamatot. Hogy sikerült más viselkedéssel más hozzáállást elérnem, egyáltalán hogy jutottam el addig, hogy változnom kell. És nekem kell, mert miattam más nem fog. Mindössze tízéves fejjel hoztam meg ezt a döntést anélkül, hogy akár anyuék véleményét kikértem volna. és hogy miért? Mert valóban akkora hatással volt rám. És nem csak akkor, hanem azóta is, éveken keresztül, szinte minden döntésem meghatározta. Azzá, aki most vagyok, döntő részben miatta váltam. Nem tudom, lehet-e példaképnek nevezni, én konkrétan sosem tettem, hiszen célom csak annyi volt, hogy jobb legyek, mégis, annyi, számomra fontos, vissza nem térő esemény kapcsolódott hozzá. Hogy pontosabb legyek, azok dátuma, melyekhez kapcsolódó események annyira megtahároztak több nagy elsőt az életemben.
A halála napján voltam először egyedül Pesten (nagyon durván vidéki lányzó vagyok jó 2-300 km-re onnan, autópályán is 3-4 óra, mire odaérnék). Sosem felejtem el, mikor a vonaton hazafele menet értesültem róla. Mindenhol sötétség volt odakinn, mikor pedig a barátaim kezdtek beszélni róla, tőlem tudták meg, mikor egyikük felvetésée színtelen hangon, üres tekintettel közöltem a valóságot. Akkor valami nagyon megtört bennem, s csak tegnap este jöttem rá, hogy nem véletlen. Hiszen már akkor szinte üvöltötte felém, hogy élj!
A temetése napján indultam először külföldre - ahol nem voltam azóta se, és nem tudom, eljutok-e még egyszer oda. London, Párizs, Brüsszel, 9 nap alatt busszal. Az az éjszaka is szörnyen sötét volt, főleg, miután átléprük a határt. A busz ablakán kinézve, mikor már szinte mindenki bealudt, és bent is leoltották a villanyt, a kinti borongós égen csak egy csillag fényét láttam átszűrődni. Azok a napok még így visszagondolva is a legszebbek voltak. Európa legszebb városaiban lehettem többségében olyanokkal, akiket ismerek, akiket pedig nem, az út végére megismertem, és nagyon jól kijöttünk. Azok a napok olyan gondtalanságban teltek... Talán mi kaptuk a legnormálisabb családot, akinél elszállásoltak, minden nnap időre kint voltak értünk, és még a kaja is jó volt, nem beszélve arról, hogy nem zavartak, mikor nem kellett. Akkor kezdtem hozzászokni az angol nevemhez, amin nem mellesleg az akkor beköltözött német szomszádaink is hívnak, akik megintcsak tök rendesek. Légyeg annyi, hogy abban a 9 napban szabad voltam, mostanáig utoljára.
Akkor kezdtem újra nyitni a világ felé, és tulajdonképpen csak most jöttem rá, hogy valaki más, akit, mióta csak tudok a létezéséről, el akartam kerülni, legalábbis elengedni a fülem mellett, amit hallanék róla, mégis, mostanra rá kellett jönnöm, akaratlanul is meghallottam az üzenetét. Rájöttem, hogy neki kell kiteljesíteni, ami akkor elkezdődött, a folyamat pedig nem állhat meg. Nem hasonlíthatom egyiket a másikhoz, hiszen mindenki más, és mindenki valamilyen módon kapcsolódik a másikhoz.
Lényegében az egyiktől megtanultam, hogy viseljem, amit rám mér az élet, hogy éljek túl tulajdonképpen. A másiktól pedig, hogy ki kell élveznem minden boldog és nyugodt pillanatot az életben, ami jut. Hogy igenis megérdemlem a szabadságot, mert még rengeteg minden vár rám, amit ki kell élveznem. Amit ki akarok élvezni, és nem tehetem meg, hogy egy halhatatlan eszme valótlan gyásza beárnyékolja, így más célokat keresve, más álmokba vetett hittel, de töretlenül, ha kell küzdve és tűrve, ha nem, hát minden percet kiélvezve, nem csak túlélnem, hanem élnem kell tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése