Furcsa fintorai vannak a sorsnak... Most szánom rá magam először, hogy írjak róla, mi történt velem évekkel ezelőtt. El sem tudom képzelni, mit élhet át, akit megerőszakoltak. Az egyetlen, amit tudok, hogy túllépni nem lehet rajta, legfeljebb eltemetni az emléket. Velem nem történt meg, de csak, mert nem jutottunk addig. Tizenhárom évesen a barátnőmtől indultam hazafelé, keresztül a buszmegállón. Leszólított egy akkor tizennyolcnak kinéző srác. Semmi rosszat nem láttam benne, beszélgetni kezdtünk, aztán egyre közelebb jött. Tapasztalatlan voltam, és naiv, de mikor arra kért, hadd ölelhessen meg, már sejtettem, hogy valami nincs rendben. Egyre erősebben szorított, mikor viszont betömte volna a számat az övével, a torkánál fogva ellöktem magamtól, majd szándékosan a rendőrség felé vágtam át a másik megállóhoz, aztán meg sem álltam hazáig. Sokáig még a szüleim előtt is hallgattam róla, én pedig csak később jöttem rá, mi lehetett volna, ha akkor nem kapok észbe, és lököm el magamtól. Csak akkor fogtam fel, mit akart tenni velem, hogy miért, az okát máig sem tudom. Az alapján, amilyen sebességgel reagált rám, két dologra tippeltem: vagy drogos, vagy be volt gyógyszerezve.
Évekkel később egy másik megállóban, ahol az előzővel ellentétben tömeg volt, ugyanez a srác állt szólított le, ezúttal azzal a szöveggel, hogy ismerős vagyok neki, nem-e véletlen az ő sulijába járok. Nem úgy nézett ki, ahogy emlékeztem rá, sokkal tisztább volt már a tekintete, de felismertem az arcát, és a hangját. közöltem vele, hogy nem, és összetéveszt valakivel, mert sosem láttam, majd felpattantam a buszra. Ez volt a második alkalom, mikor azt hittem, hogy nem látom többet.
Két évvel később anyukámmal mentünk bevásárolni. A parkolóban futottunk össze újra: már rendes munkája volt, és azzal ért véget a dolog, hogy majd az interneten. Nem hittem, hogy megkeres, de még aznap bejelölt, és megbeszéltünk egy találkozót egy forgalmas, és népszerű helyre. Végig reméltem, hogy nem ő az. Az első csóknál még nyugtattam magam, hogy talán mégsem... Gépiesen viszonoztam a csókját, és az érintését. Azt hittem, hogyha többet ad belőle, talán elmúlik az az iszonyú fájdalom a gyomrom tájékán, és a hányinger, amit érezni kezdtem, de se a kedves szavai, se a gyengédsége, se az általa ébresztett remények nem mulasztották el. Nem pillangók repdestek a gyomromban; a félelem volt, ami összeszorította. Az agyam még nem fogta fel, de a testem már ismerte őt, és félt tőle. Mégis akartam neki adni egy esélyt, szeretni akartam őt... Csak néhány óráig tartott a remény, hogy nem ő az. Elkísért a különórámra, mikor viszont a kapualjban magához szorított, nem lehetett több kétségem. Ismertem a hozzám préselődő testet, megjegyeztem minden porcikáját, amit éreztem a ruhán keresztül, és gyűlöltem azt. Féltem tőle... Eleget féltem már, hogy ne akarjak belőle többet, és, hogy szabadulni akarjak ettől az érzéstől, hiszen egész augusztusig mindent azért tettem, hogy kiszabaduljak a helyről, ahol olyan sokat kellett rettegnem valakitől, akinek félelem helyett szeretetet kellett volna adnia. Nem akartam még egy kapcsolatot, ami a félelmen alapul, így gyorsan vége lett.
Azóta csak egyszer láttam. A bankból jött ki, és észrevette, amint a buszt várom, így odajött. Beszélgetni kezdtünk. Már tudtam, hogy nem hagyhatom neki elragadtatni magát, ezért mikor megkért, csak arcra kapott puszit búcsúzóul, de nem érte be ennyivel. Ezúttal kevésbé erősen, mint első alkalommal, de szintén eltoltam magamtól, majd felszálltam a már előttünk álló buszra. Azóta nem láttam, és már tőle is több száz kilométerre vagyok.
Hát, ez lenne az én történetem: egy férfi, aki majdnem tönkre tett, majd évekkel később szerelmet vallott anélkül, hogy tudott volna róla, kivel tette ezt. Én viszont nem felejtettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése