Hullámvasút

Nehéz volt. Piszkosul nehéz. Hazajönni, szembenézni a hétköznapokkal, szembesülni vele hogy valójában mi az amit az életemnek hittem... Túlélni amikor mindez összeomlott. Nehéz volt és én borzasztó sok hülyeséget csináltam. Mégis ott voltál. Nem engedtél el ugyanúgy, mint akkor este a semmi közepén. A kutyák nem támadtak rám álmomban. 

Le kellett zárni egy szakaszt az életemben, megválni mindentől, amiért évek óta küzdöttem és újrakezdeni a nulláról.

Megállás nélkül büntettem magam, mert nem voltam elég. Mégis velem voltál.
Megfeledkeztem rólad, de te rólam nem... nem mertem gondolni rád. Nem érdemeltem meg, hogy emlékezhessek rád. Most sem érdemlem meg, de te igen. Megérdemled, hogy felidézzem a szépet, a szomorút, és azt a számtalan csodát, amit átélhettem általad. Megérdemled, hogy ne csak szavakra, számokra emlékezzek, hanem érzésekre.

Azt mindig tudtam, hogy az élet változás. Csak azt nem sejtettem, mennyire rövid idő alatt változhat meg minden - én magam is. Az elveim, amiket hirdettem, a függetlenség és az önállóság, az, hogy soha nem lesz helye másnak az életemben... Minden megfordult. 

Legutóbb azt mondtam érzem hogy van itt még dolgom. Most már hónapok óta nem egyedül ébredek és olyasvalaki mellett alszom el akivel életem minden napját meg akarom osztani. Nem a másik felem, hanem valaki aki mellett önmagam maradhatok, és képes úgy elfogadni, ahogy vagyok, a hibáimmal együtt, és aki valahogy keresztül gázolt minden elvemen, elsöpört minden határt; akit nehézség nélkül engedtem be az életembe, a mindennapjaiba és aki ugyanígy tett velem. 

Az életem tönkrement, miután visszajöttem. Egy hazugság hullott darabokra, egy álca, amiből megtanultam, mi nem akarok lenni. Most még keresem a helyem, átmeneti megoldásokat tartok fenn egyik napról a másikra, és nap mint nap elnézem azt a földre szállt angyalt, akit talán soha nem fogok tudni eléggé megérdemelni. Az életem tönkrement, de időközben elkezdődött egy másik, valami új, valami, amit korábban csak regényekből ismertem. Még tanulom, hogyan is kell ezt csinálni. 

Te tanítottál meg, mit jelent szeretni; mit jelent feladva mindent elindulni az ismeretlenbe, te vigyáztál rám végig az úton, az út előtt és azóta is minden nap... A szeretet amit neveltél bennem a részem, és most átadhatom valaki másnak. Az elsőnek akiben nem téged akarlak keresni, hanem önmagáért szeretem olyannak amilyen. Egyikünk sem tökéletes, és ezt pontosan tudjuk, mégis... a dolgok valahogy egyszerűen csak működnek: természetesek, magától értetődőek... jók.  

Egyetlen dolog volt mindig, amit soha nem kérdőjeleztem meg az életemben: az írást. Írtam amikor úgy éreztem jónak, helyesnek, szükségesnek, írtam, amit láttam, amit éreztem, amiről álmodtam... és évekig azt néztem végig, hogy mások váltják valóra az én álmaim. Most viszont akár a mindennapok apróságaiban, akár nagyobb horderejű történésekben gyakran szóról szóra köszönnek vissza a soraim mások szájából. Az én álmaim... az én valóságommá váltak. Máshol, máshogy és mással, mégis... valahogy minden úgy alakult, ahogy lennie kellett. 

Szeretni egy dolog. Könnyű, egyszerű adni, főként, ha befogadásra talál. Szeretve lenni valami új, rémisztő, ismeretlen, és mégis földöntúli. Szép napokon egyszerűen csak repülés, öröm, azok a belső pillangók még a legegyszerűbb pillanatokban is. Egy rossz napon viszont, amikor minden katasztrófa, akkor is velem van. Szinte a gondolataimban olvasva találja meg, hogy segíthet, ha tud, és ha nem, akkor egyszerűen csak ott van, magához szorít, és hagy sírni. Egyszerre furcsa és rémisztő nap mint nap érezni, hogy valaki valóban vigyáz rám: hogy ne hajtsam túl magam, ne essen bajom, még az olyan egyszerű dolgokban is, minthogy éjszaka ne rúgjam le a takarót magamról. 

Szeretlek. Ez a szó nekem mást jelent. Téged. Átmentem érted egy kontinensen. Nekivágtam ismeretlen országoknak egy sátorral és egy csomag zabpehellyel, hogy legalább a nyomaid láthassam, és te megadtál mindent, sőt, jóval többet, mint amiről valaha is álmodni mertem. Téged szerettelek egész életemben, ahogy csak egy elveszett gyermek képes, akinek te voltál sokszor az egyetlen jó dolog a kegyetlen valóságban. Képtelen vagyok kimondani ezt a szót, de ha mégis megteszem, az reflex. Viszonzás. valami, amiről tudom, hogy a másiknak szüksége van rá, hogy hallja. Hiába érzem, hiába tudom, hiába teszek meg mindent, hogy kimutassam. Hiába van valaki az életemben, aki itt van, akit minden nap érzek, és akire ha csak rágondolok, könnyekig hatódok, hogy érdemelhettem ki egy ennyire csodálatos embert... talán még jobban félek, mint amennyire tudok szeretni? Jobban félek attól, hogy összetör, minthogy szeretni merjek? Annyira rövid ideje osztjuk meg a mindennapokat, mégis mintha mindig így lett volna... mintha mindig is ez hiányzott volna az életemből. Mintha minden azért történt volna, hogy itt és most az lehessek neki, aki vagyok, és érzem, hogy ez az út még vezet valahova... valamiért, amiért megéri küzdeni. 

A nagy álmok, csodák ideje után hosszú évek hullámvasútja úgy tűnik révbe ért, és ha valóban te vezettél ide engem, ha a megérzéseim ezúttal sem csalnak, köszönöm. Százszor, ezerszer újra és újra. 
Annyi kihívásnak vágtam neki a félelmen túl... egy idegen városnak, számtalan akadálynak, több idegen országnak teljesen egyedül. Annyi mindennel küzdöttem meg mostanáig félelem nélkül... De vajon felnőttem-e eléggé ahhoz, hogy ne féljek a boldogságtól?