Haza?

Csak néhány napja jöttem haza, hogy megmutassam magam a rokonoknak, ismerősöknek, amit illik legalább egyszer egy évben, akkor is, ha a hátam közepére sem kívánom őket. Sokkal szívesebben lennék otthon. Mert igen, az otthonomnak tartom azt a kis lakást, azt a kis sarkot, ahova bezsúfolom a cuccaim, mert ott vannak azok az emberek, akik között jól érzem magam, akiket éjfélkor is felhívhatok, ha baj van, és akik visszavárnak, ha elmegyek, ez a tudat pedig szívfájdítóan boldoggá tesz. Azóta ismertem meg a honvágyat, mióta ott élek, velük. Az otthonomnak azt a helyet tartom, ahol boldog vagyok, ez a hely pedig nem itt van. Ez csak egy börtön, ahol rab vagyok, elvárások és kötelezettségek garmadája, amiket nem a saját akaratomból vállaltam. Igaz, ott is meg kell felelnem sok mindennek, de elsősorban magamnak, és nem másnak. A szabadság nekem a legfőbb szempont: a döntés szabadsága, a mozgás szabadsága, a véleménynyilvánítás szabadsága, valamint, hogyha mondok valamit, hallja meg az, akinek szól. Ez a város már idegen nekem. Főleg most, hogy átépítették, már semmi nem köt ide. Anyám önként vállalta a rabságot, de én nem, és nem fogom hagyni, hogy újra bezárjanak. Lassan ők is felfogják, hogy többé nem tehetik meg ezt velem, és hagyják, hogy repüljek, ha repülni akarok. Hiányzik az otthonom. Legszívesebben már most hazamennék.