Hullámvasút

Nehéz volt. Piszkosul nehéz. Hazajönni, szembenézni a hétköznapokkal, szembesülni vele hogy valójában mi az amit az életemnek hittem... Túlélni amikor mindez összeomlott. Nehéz volt és én borzasztó sok hülyeséget csináltam. Mégis ott voltál. Nem engedtél el ugyanúgy, mint akkor este a semmi közepén. A kutyák nem támadtak rám álmomban. 

Le kellett zárni egy szakaszt az életemben, megválni mindentől, amiért évek óta küzdöttem és újrakezdeni a nulláról.

Megállás nélkül büntettem magam, mert nem voltam elég. Mégis velem voltál.
Megfeledkeztem rólad, de te rólam nem... nem mertem gondolni rád. Nem érdemeltem meg, hogy emlékezhessek rád. Most sem érdemlem meg, de te igen. Megérdemled, hogy felidézzem a szépet, a szomorút, és azt a számtalan csodát, amit átélhettem általad. Megérdemled, hogy ne csak szavakra, számokra emlékezzek, hanem érzésekre.

Azt mindig tudtam, hogy az élet változás. Csak azt nem sejtettem, mennyire rövid idő alatt változhat meg minden - én magam is. Az elveim, amiket hirdettem, a függetlenség és az önállóság, az, hogy soha nem lesz helye másnak az életemben... Minden megfordult. 

Legutóbb azt mondtam érzem hogy van itt még dolgom. Most már hónapok óta nem egyedül ébredek és olyasvalaki mellett alszom el akivel életem minden napját meg akarom osztani. Nem a másik felem, hanem valaki aki mellett önmagam maradhatok, és képes úgy elfogadni, ahogy vagyok, a hibáimmal együtt, és aki valahogy keresztül gázolt minden elvemen, elsöpört minden határt; akit nehézség nélkül engedtem be az életembe, a mindennapjaiba és aki ugyanígy tett velem. 

Az életem tönkrement, miután visszajöttem. Egy hazugság hullott darabokra, egy álca, amiből megtanultam, mi nem akarok lenni. Most még keresem a helyem, átmeneti megoldásokat tartok fenn egyik napról a másikra, és nap mint nap elnézem azt a földre szállt angyalt, akit talán soha nem fogok tudni eléggé megérdemelni. Az életem tönkrement, de időközben elkezdődött egy másik, valami új, valami, amit korábban csak regényekből ismertem. Még tanulom, hogyan is kell ezt csinálni. 

Te tanítottál meg, mit jelent szeretni; mit jelent feladva mindent elindulni az ismeretlenbe, te vigyáztál rám végig az úton, az út előtt és azóta is minden nap... A szeretet amit neveltél bennem a részem, és most átadhatom valaki másnak. Az elsőnek akiben nem téged akarlak keresni, hanem önmagáért szeretem olyannak amilyen. Egyikünk sem tökéletes, és ezt pontosan tudjuk, mégis... a dolgok valahogy egyszerűen csak működnek: természetesek, magától értetődőek... jók.  

Egyetlen dolog volt mindig, amit soha nem kérdőjeleztem meg az életemben: az írást. Írtam amikor úgy éreztem jónak, helyesnek, szükségesnek, írtam, amit láttam, amit éreztem, amiről álmodtam... és évekig azt néztem végig, hogy mások váltják valóra az én álmaim. Most viszont akár a mindennapok apróságaiban, akár nagyobb horderejű történésekben gyakran szóról szóra köszönnek vissza a soraim mások szájából. Az én álmaim... az én valóságommá váltak. Máshol, máshogy és mással, mégis... valahogy minden úgy alakult, ahogy lennie kellett. 

Szeretni egy dolog. Könnyű, egyszerű adni, főként, ha befogadásra talál. Szeretve lenni valami új, rémisztő, ismeretlen, és mégis földöntúli. Szép napokon egyszerűen csak repülés, öröm, azok a belső pillangók még a legegyszerűbb pillanatokban is. Egy rossz napon viszont, amikor minden katasztrófa, akkor is velem van. Szinte a gondolataimban olvasva találja meg, hogy segíthet, ha tud, és ha nem, akkor egyszerűen csak ott van, magához szorít, és hagy sírni. Egyszerre furcsa és rémisztő nap mint nap érezni, hogy valaki valóban vigyáz rám: hogy ne hajtsam túl magam, ne essen bajom, még az olyan egyszerű dolgokban is, minthogy éjszaka ne rúgjam le a takarót magamról. 

Szeretlek. Ez a szó nekem mást jelent. Téged. Átmentem érted egy kontinensen. Nekivágtam ismeretlen országoknak egy sátorral és egy csomag zabpehellyel, hogy legalább a nyomaid láthassam, és te megadtál mindent, sőt, jóval többet, mint amiről valaha is álmodni mertem. Téged szerettelek egész életemben, ahogy csak egy elveszett gyermek képes, akinek te voltál sokszor az egyetlen jó dolog a kegyetlen valóságban. Képtelen vagyok kimondani ezt a szót, de ha mégis megteszem, az reflex. Viszonzás. valami, amiről tudom, hogy a másiknak szüksége van rá, hogy hallja. Hiába érzem, hiába tudom, hiába teszek meg mindent, hogy kimutassam. Hiába van valaki az életemben, aki itt van, akit minden nap érzek, és akire ha csak rágondolok, könnyekig hatódok, hogy érdemelhettem ki egy ennyire csodálatos embert... talán még jobban félek, mint amennyire tudok szeretni? Jobban félek attól, hogy összetör, minthogy szeretni merjek? Annyira rövid ideje osztjuk meg a mindennapokat, mégis mintha mindig így lett volna... mintha mindig is ez hiányzott volna az életemből. Mintha minden azért történt volna, hogy itt és most az lehessek neki, aki vagyok, és érzem, hogy ez az út még vezet valahova... valamiért, amiért megéri küzdeni. 

A nagy álmok, csodák ideje után hosszú évek hullámvasútja úgy tűnik révbe ért, és ha valóban te vezettél ide engem, ha a megérzéseim ezúttal sem csalnak, köszönöm. Százszor, ezerszer újra és újra. 
Annyi kihívásnak vágtam neki a félelmen túl... egy idegen városnak, számtalan akadálynak, több idegen országnak teljesen egyedül. Annyi mindennel küzdöttem meg mostanáig félelem nélkül... De vajon felnőttem-e eléggé ahhoz, hogy ne féljek a boldogságtól? 

Megfordult világ

Egy év. Egy örökkévalóság. Repülés, megtorpanás, összeomlás, vergődés, keresés, hibák és döntések amikből még nem tudom, újabb hiba lesz-e. 

Újrakezdés és folytonosság egyszerre. Változni és megmaradni annak, akivé formáltál. 

Az életem teljesen kifordult önmagából. Nagy dolgok emléke alatt omlottam össze. Nagy álmok törtek darabokra. Cél és értelem nélküli jelen alatt fulladtam meg egyik napról a másikra lassan. Menekülni akartam a saját életem elől. Nem voltam elég jó, elég ügyes, elég kitartó, elég leleményes... elég. Majd eljött a nap amikor azt mondtam elég. Az életből a jelenemből, a mindennapjaiból és legfőképpen önmagamból. 

Minden amiért itt ebben a kis közegben szélmamomharcot vívtam, összeomlott. A helyem nem itt volt és az én utam máshová vitt tovább. 

Nem egyszerűen csak erő volt amivel újrakezdtem mindent a nulláról. Több volt annál is, mint hogy nem volt más választásom. Nem tudnám pontosan megmondani, minek nevezik: ösztön, belső késztetés ami nem enged megállni akkor sem, ha a világ darabjaira hullik körülöttem, akkor sem, ha ugyanitt én rombolom még tovább magam. 

Ezen az úton a küzdelem már valami más. Nem célt akarok és egyetlen vizsgán vagy interjú előtt sem a sikert akartam. Mindegyikre ugyanúgy mentem, ugyanazt kérve: legyen úgy, ahogy akarod, vezess oda, ahol lennem kell. 

Őskáosz. Elemi erejű totális káosz, amiben a terveim semmik, és a történések mintha talán lassan mutatnának valami felé. Mintha dolgom lenne még itt: valahogy máshogy, másokkal. Valami mintha várna még rám. Nem nagy álmok, nem csodák, nem világot feldöntő megmozdulások - apróságok, mindennapok, esélyek, valami, ami talán megmutathatja hogy az előző évek hiábavalónak tűnő küzdelme nem volt értelmetlen, valami, amiatt azzá kellett várnom, aki most vagyok. 

Nincsenek rá szavak

 Egy csoda. Csodák sorozata. Minden, amiről valaha álmodtam, mára valóság. A legapróbb dolgokban is jelen van, hiszen viszem tovább magammal minden nap minden percében, mert ezek mára a részeim. 
Mikor elindultam egy szál biciklivel a falak közül, amik sokáig a földi poklot jelentették nekem, én sem hittem, hogy képes leszek végigcsinálni. Mikor felébredtem egy mezőn a semmi közepén valahol Zágráb mellett a sátramban, sejtelmem sem volt róla, meddig jutok. Mikor megláttam a tengert Trieszt mellett, mikor az első éjszaka suhantam lefelé a vaksötét országúton a tenger felé, már repültem. Minden egyes nap, minden kilométer, minden akadály, minden nehézség formált és vezetett hozzád. Repültem az országút pokoli forróságában, a tenger melletti csodás szakaszokon, a semmibe vezető töltéseken, semmiből sehova, élve, létezve, minden sejtemben érezve a csodát, amit életnek neveznek. Sem korábban, sem azóta nem éreztem magam ennyire teljesnek, mint azokban a hetekben, töltekezve élményekkel, eseményekkel, emberekkel, akiknek a nevét sem tudom, érezve minden pillanatban, hogy tartottam valahova... hozzád. Senkiként és semmiként élve meg azt, ami vagyok, sehonnaiként tartozva mindenhova, seholban találni meg az otthont. Átszántottam egy fél kontinenst, engedve a hívásnak, amit egész életemben éreztem, vándorként érkezve meg a városba, ami otthont adott neked, egyik kultúrsokkból esve a másikba, ezer sebből vérezve küzdöttem át magam a dombokon, és nem sejtettem, hogy mire eljön az utolsó nap, beleszeretek majd. 
Húsz éve tartó zarándoklatom ért célba ezen a nyáron, aminek kezdetén sejtelmem se volt róla, hogy a csoda, amiről titkon mindig álmodtam, elképesztőbb módon lesz a valóság része, mint ahogy valaha egyáltalán el tudtam képzelni. 
Nem is én lettem volna, ha egyszerű, egyenes úton érek hozzád, ha közben nem tévedek máshova, nem tolod az arcomba a jelent, a valóságot, és mégis mindennek végén máshogy, és mégis ugyanúgy váltod valóra minden álmom. 
Előttem van minden hajnal, amikor átvágtam az ébredező városon, sorra róva a kilométereket, minden délután, amiken elcsigázva estem be a szállásra sok újabb kilométer után, az árnyékok illata, amikben menedékre leltem a forróságban, az útközben egymást erősítő szembe, vagy éppen mellettem haladó vándorok, és ahogy ezekre gondolok, öröm szorítja el újra a torkom. Az itthoni sivár, szürke utcákon járva újra és újra látom az élettől pezsgő sok másikat, amin áthaladtam, a semmiből elém táruló ékszerdoboz-szerű kisvárosokat, és emlékszem rá, hogy repültem.
Konok küzdeni akarás, könnyű fájdalom, és az utolsó tartalékaim hajtottak az első forró délután, mikor elém tárult a tér, amiről sosem hittem, hogy egyszer tényleg láthatom, és akkor még nem sejtettem, hogy miden nap arra járhatok majd keresztül, hiszen szó szerint nem volt más út, ha látni akartam valamit a városból. Makacsság vitt hozzád az első nap, és csak az utolsóra tanultam meg engedni, hogy a csoda vezessen: lépteid nyomán járhattam aznap, eltévedve, elveszve, sodródva, és megértve: az út vége az, ahol megláthatlak. 
Álmodtam az érzésről ezerszer, milliószor, arról, hogy minden lépéssel egyre feljebb szökik a szívem a torkomban, hogy amikor előbukkan emléked nyoma az oszlopok mögül, majd történik valami, de az, amit ott átélhettem, felülmúlt mindent. Máig érzem a márványt a kezem alatt, a térdem alatt, hallom a rajta visszhangot verő lépteket, és ahogy eszembe jut, az orromba szökik az illata is. Talán az egyetlen furcsaság, hog ymás fényekre emlékszem, mint amiket a kamera megörökített, de talán csak a könnyek homályosították el a szemeim. Egymagam voltam nem tudom, meddig, és nem érdekelt, hányan vannak mögöttem... majd jött az első, a második és a sokadik máshonnét, mégis ugyanúgy ereszkedve mellém a hideg kőre, nem törődve senkivel és semmivel. Senkik voltunk sehonnét, semmit nem tudva egymásról, mégis benned eggyé váltunk azokban a percekben, amiket felidézve az öröm szorítja el újra és újra a torkom, ugyanez párásítja el a szemeim: a legszebb, legvarázslatosabb percek emléke, amikben olyan túláradó, szinte már nem is evilági érzések robbantak bennem, amiknek a létezéséről sem tudtam, és amiket viszek magammal tovább az úton amit nem én választottam, csak elfogadtam. 
Háromszor fordultam vissza, miután elindultam, ami után alig láttam az utat magam előtt, amik után nem tudom, mit láthattak kívülről, csak az tudtam, hogy nem volt akkor nálam boldogabb ember ezen a világon, ahogy akkor sem, mikor kint egy csendesebb szegletén a térnek kiadtam minden könnyét ennek az örömnek, ennek a csodának, amit átélhettem, amit talán meg sem érdemeltem. 
Mindennek pontosín úgy kellett történnie, ahogy volt, efelől nincs kétségem, ahogy afelől sem, hogy te vezetted minden lépésem talán éppen a makacsságommal küdve. Más volt az az utolsó nap, mintha engedtem volna: megállva, megélve, befogadva, felismerve... látva valamit, amit talán csak nem akartam észrevenni addig, kivéve a részem a csodából, majd átengedve másoknak, talán édemesebbeknek, magammal hozva, ami juthatott nekem belőle, ami valakinek sok, másnak kevés, engem pedig nem érdekel, ki mit ért belőle: minden volt ez nekem, talán több a mindennél. Néhány csodálatos hét, aminek az első felében hozzád repültem, majd tovább a csoda szárnyain, haza a tenger mellett. 
Három alkalommal törtek fel őszinte örömkönnyek ezen az úton: az elsőn, mikor megláttam az állomáson vártam a vonatot ami átvitt az utolsó hegyi szakaszok közt bringástul csomagostul, és megjelent a kivetítőn a célállomás neve; amikor már biztos volt, hogy azon az estén ott leszek. A második alkalom ugyanitt az utolsó nap volt, előtted, utánad még sokszor, ahogy letaglózott a csoda újabb és újabb megnyilvánulása, majd a harmadik valahol Szlovákiában, mikor hetek után először magyar szót hallottam, és tudhattam, hogy hazajutok ennek a hosszú, mesebeli útnak a végén. Nem véletlenül mondják, hogy kintről könnyű szeretni ezt az országot, hiszen amint átértem a határon, és jött az újabb kultúrsokk kamionosok formájában, ezt gyorsan átértékeltem. 
 Nehéz volt visszazökkenni a valóságba, és talán azóta sem sikerült teljesen, hiába teltek el hónapok a nyár óta. Nehéz, hiszen minden, ami hajtott egész életemben, már mögöttem van, mindent, amiért valaha küzdöttem, elértem, és minden motivációt, amit ezek adtak, meg kellett tanulnom máshol keresni. Talán valami elkezdődhet most újra itthon: valami, ami én vagyok, valami, ami az én életem, amiben valahogy újra megtanulhatok majd boldogulni, bár fogalmam sincs, mi dolgom van még nekem benne, hiszen életem nagy álmát már valóra váltottam. Talán egy nap ezt is meglátom majd, és addig teszem, amit kell, sodródva tovább, remény helyett már tudva, hogy az út végén vársz. 

16+1

Vonat helyett most egy régi piros merciben utazom, csend helyett nevetve, tervezve, remélve, nagyot álmodva ezek minden félelmét megélve, de vaksötét helyett a fény felé tartva... idén ünnepet várok és várunk mind: egy évesek leszünk másnap. 

Egy éve még csak reméltünk, ma már tervezünk. Fennmaradtunk az árral szemben úszva, kiállva, összeomolva, fejünk felett összecsapó hullámok közt, de a nap végén tovább léteztünk, mert tudtuk, hogy a holnap egy új lehetőség nekünk. 

Létezünk, nevetünk, tanulunk, hibázunk, fejlődünk... élünk végre túlélés helyett, lubickolunk a fennmaradásért kapkodás helyett, és így tervezzük a jövőt: együtt mi, a lázadók, akik tenni mertek. Magunkért küzdünk, magunkért dolgozunk, magunknak termelünk, és azok, akikért időközben felelősek lettünk, ezért hálásak, hiszen értük is tesszük ugyanezt, mert a jövőnk közös. 

Ez a jövő lehet kulcsa álmaim megvalósításának, rövid, mégis beláthatatlan céljaim elérésének, aminek egyetlen méterét sem teszi meg más helyettem. Ez az én életem, az, amiben merem az én akaratom követni, amiben merek nem csak ismerni, hanem érezni és megélni, aszt, amről úgy tanultam, hozzám hasonló kis ember nem álmodhat. Nem is tettem, de ez lett a valóságom, ez lett az életem, amiben érvényesül az én akaratom, amiben élhetnek az én álmaim, tehetek az én céljaimért, megvívva közben az én harcaim, és végre látom az utat: két keréken vezet hozzád át megannyi nehézségen, szárnyalva, túlélve, összeomolva, mégis másnap újra folytatva, mert a cél nem az úton van valahol: a cél az út maga, és annak minden pillanatát úgy élni meg, mintha nem lenne holnap. 

Talán most, a komfortos lakásból még sejtelmem sincs , mire vállalkozom, de talán soha semmit nem akartam még ennyire végigcsinálni. Otthonról indulok újra az ismeretlenbe éppen csak a legszükségesebbekkel felszerelkezve, senkiként és semmiként, éppen úgy, ahogy évekkel ezelőtt... csak éppen már tudom, hova tartok, és azt, hogy van hova visszatérnem: egy életbe, ahova a miértjeim várnak haza. 

Én viszont nem várok tovább. Jövök. 

Hinni, tenni, bízni, remélni és még többet tenni: csak így működhet

2021 a kemény munka és az érdemek éve... mégis az érdemtelennel történnek újabb csodák, ráadásul olyan gyorsan, hogy még feldolgozni sem tudtam mind.

Arra sem figyelt senki, amikor 2020-at a változások évének nevezték, a világ pedig mintha kofurdult volna önmagából, és még mindig azért küzd, hogy helyre állhasson.
Az én életem is fenekestül fordult fel, mégis minden nap álmaim útján jártam. Minden negatív ellenére valahogy felém más irányba változtak a dolgok: a körülöttem levők felemeltek, támogattak, hittek bennem, olyan energiákkal töltöttek fel, amik közepette bármire képesnek éreztem magam, én pedig valósággal szárnyaltam köztük. 

Magamtól soha nem jutott volna eszembe belevágni egyik folyamatba sem, ami idén elkezdődött, mégis valahogy adta magát minden, és így, hogy már benne vagyok, bele is állok időt, energiát, erőfeszítést nem kímélve a melóba, tanulásba, amibe kell, hogy eljussunk arra a szintre, amin lenni akarunk. Azok a napok, amik mostanáig egyet jelentettek az emlékezéssel, mára egy új időszámítás előestéit jelentik, hiszen éppen ezek másnapjain tettük meg életünk legjelentősebb aláírásait. 

Én, a nincstelen, névtelen senki, aki a kilátástalanságon kívül sokáig semmi mást nem ismert, aki csak lehajtott fejjel járhatott, akinek folyamatosan le kellett nyelni vadidegenek szidalmait, ma egy meredeken felfelé ívelő vállalkozás résztulajdonosaként, emelt fővel nézhetek szembe a világgal egy olyan csapattal mögöttem, akikre talán szavak sincsenek. Hihetetlen kimondani a szavakat: a cégünk, a csapatom, a projektjeink, és mindezek mögött ott vannak ők: a srácaim, a gyerekeim, a testvéreim (és amikor én vagyok bajban, a bátyáim) akikre hihetetlenül büszke vagyok. 

Nincs nap, hogy jutna eszembe, hogy is jutottam eddig, hogy ne töltene el egy mérhetetlen hála mindenki felé, aki akár csak egy rövid időre is része volt ennek az útnak, mert valóban hosszú, és sokszor nehéz volt eddig eljutni, és azért azt se felejtsük el, hogy amit útnak nevezünk az többnyire egy akadályokkal telepakolt szlalompálya ebben az országban, amiknél sokszor elestem, de valahogy mindig ott volt valaki, aki rávett, hogy felkeljek és folytassam tovább. 

Vannak dolgok, amiket az ember soha nem felejt el, ahogy azoknak az arcát sem, akik az évek során maradandó nyomot hagytak egy nincstelen senki lelkében, akik valahol valamit néha akár ismeretlenül is megláttak bennem, akik nélkül ma nem lennék itt... akik nélkül talán nem is léteznék. Ők azok, akik kiálltak mellettem, mikor a hajléktalanság szélén álltam, akik megpakolt tányérral dörömböltek az ajtómon, mikor nem volt mit ennem, akik munkát adtak és tetőt a fejem fölé, ami alatt máig élek, akikkel napról napra segítettük egymást, hogy túllendülhessünk a nehézségeken, vagy akár csak egy-egy estére elfelejthessük őket, akik szeméből az élet nézett vissza rám, de azok is köztük vannak, akiktől sokszor kemény leckék árán tanultam valamit, és általuk fejlődtem.

Elmondani sem tudom, mennyire hálás vagyok minden percért, minden könnycseppért, minden fenékbe rúgásért, minden mosolyért... mindenért. 

Ma repülök, és ti vagytok a szárnyaim. 

Nem várok még egy évet. 

16

 A karantén második évét éljük, amiben minden itthonról elindulást alaposan végig kell gondolni. A korábban megszokott "kulcs, telefon, pénztárca" lista alaposan kibővült "maszk, váltás maszk, kijárási papír, kézfertőtlenítő, oltási igazolvány (már ugye, akinek van)" menüpontokkal, és a korábban mindenki által furcsának tartott szabályok mostanra természetessé, megszokottá váltak. Mind levegőért küzdünk. 

Az országon kívüli utazás egy átlag magyarnak eszébe sem juthat mostanában, így nekem is félre kellett tennem az álmaim, és a reményből dolgozni tovább, hogy egy nap, amikor a világ újra felfedezheti a normális életet, újra lesz lehetőségem ezt valóra váltani, hiszen most még az országon belüli utak is csak munkaügyben merülhet fel. Engem is ez (meg a főnököm) szólított a napokban másik városba éppen akkor, amikor utoljára láttunk, hogy éppen ezekben a napokban, amiknek minden momentuma a lelkembe égett, egy új jelenség ragyogjon itt fel. Nem múlik el év, hogy az évnek ebben a szakaszában ne úgy alakulnának a véletlenek, hogy valami párhuzamban álljon az akkori eseményekkel, hiszen akkoriban az életem, a jövőm formálódott évekkel ezelőtt, ahogy most is: ugyanazt a várost láttam, és ugyanúgy egy nagy első volt az életemben az az alkalom, ahogy a mostani is, hiszen ezekben a napokban nem csak egy rendszer, vagy egy csapat, hanem egy vállalat is megszületik; a mi saját vállalkozásunk, amiben időt, energiát nem kímélve próbálunk felépíteni valamit, ami a jövőnket jelentheti majd, és amihez mind nagy reményeket fűzünk. 

Talán egyikünk sem az az ember, aki lenni akart mostanra, viszont mind próbáljuk kihozni magunkból azt, amit lehet. Hogy büszke vagyok-e a változásokra, amik az elmúlt néhány évben történtek? Hogyne lennék? Hiszen életem formájában vagyok, jobban érzem magam a bőrömben, mint valaha, és egy olyan csapat van mögöttem, ami nélkül talán ez soha nem történt volna meg. Ők már az előtt támogattak, hogy egyáltalán rájöttem volna, milyen úton indultam el nagyjából két évvel ezelőtt, hiszen akkoriban egy elég nagy problémával éltem együtt, pontosabban egy nagyon nehéz problémával, amit soha egyetlen negatív szóval vagy gesztussal sem róttak fel nekem. Elfogadtak úgy, ahogy voltam, és megláttak benem valamit - talán éppen azt az akaratot, amit tőled tanultam -, én pedig jobb akartam lenni, hogy érdemes lehessek arra, amit folyamatosan nyújtottak nekem.

Hihetetlen motivációt kaptam tőlük nap mint nap, számtalan pozitív megerősítést, rengeteg tanácsot, tippet, ötletet, amikkel hatékonyabb lehettem, én viszont akkor kezdtem rájönni, hogy valami történik bennem, amikor olyan emberek állítottak meg, akiket csak látásból ismertem, és kezdtek faggatni arról, mi az edzéstervem, én meg persze nem értettem, hiszen nekem ilyenem nem volt. Egyszerűen csak rájöttem, hogy tekerni jó, az első karantén alatt bekattant, hogy hetente párszor harminc pluszos köröket tekerni még jobb (nem, nem úgy, ahogy a legtöbb városi bringás, hanem úgy, ami csak kifért az áttételen), rájöttem, mi az az üzemanyag, ami a szervezetemnek jó, és ahogy beütött a tél, a kijárási tilalom, meg a még több munka, a tekerést futócipőre cseréltem, mikor már hülyét kaptam attól, hogy vagy dolgozni nincs elég időm, vagy tekerni nincs elég időm, vagy éppen odafagyok a nyeregbe, mert hideg van, és valamit muszáj volt csinálnom. 

Idén, ha megtartják az ultrabalatont, ismét ott leszünk, harmadjára ezzel a csapattal. Számomra a sport, és főként a futás mindig is kínzás volt, mert soha senki  nem tanította meg, hogy lehet ezt jól is csinálni, hogy ez nem a teljesítmények egymáshoz hasonlítgatásáról szól, hanem önmagam meismeréséről, nem fizikai tényezőkről, hanem arról, hogy fejben legyünk jelen, ráadásul közben az ember jól is érezheti magát, a mentalitás szerint pedig, amiben felnőttem, ez városi hülyeségnek volt elkönyvelve. Mentálisan is el kellett jutnom arra a szintre, hogy azt mondjam, nem, elég volt, és nem érdekel, hülyeség-e, vagy sem, ha egyszer működik, és jó nekem. Máig nem értik az otthoniak, miért csinálom, de mostanra addig eljutottunk, hogy elfogadják, nekem ez így jó, és legalább tudnak úgy tenni, mintha örülnének a sikereimnek.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ez lesz az én életformám is, de beleszerettem a sebességbe, abba, hogy minden egyes alkalommal felfedezem, mi mindenre vagyok még képes, hogy mit tud ezek alatt kihozni belőlem egy-egy jó szám, vagy akár egy jó út, hogy mennyire tud motiválni a holtpontokon, ha eszembe jutsz, és mióta rendszeresen sort kerítek hét közben a pár kilométeres futva teljesített körökre, hétvégén meg, ha az idő engedi, tekerésre, amíg bírja a hajtás (meg amíg világos van, mert az első világításom állítólag életveszélyes), ugyanazt az érzést hajszolom, amit mindenki más, aki egyszer megismerte. Ha nehéz terepre tévedek, vagy a sokadik holtpont után legszívesebben visszafordulnék a rövidebb, kényelmesebb útra, rád gondolva merítek erőt a folytatáshoz, hiszen nem csak tanítottad, hanem napról napra példát is mutattál arra, hogy teljesíthetetlen akadály nem létezik. Minden nap egy sikertörténet, egy új fejlődési lépcsőfok, ami közelebb visz ahhoz, aki lenni akarok, és ez által talán egy kicsit hozzád is. 

Hogy mi a valódi oka, amiért ezt csinálom tovább? Az, hogy ha kint vagyok, néhány pillanatra sikerül a világot a te szemeddel látnom. Hiába telnek sorra az évek, hiába áll a világ a feje tetejére, nincs nap, hogy ne jönne valami, ami érezteti, jelen vagy. 

Minden évben egyre nagyobb öröm, hogy vannak , akik még emlékeznek. Talán vannak mások is, akik nem tudnak nem párhuzamot vonni az akkori és  a mai eseményekkel. Napközben csak egy emlékfutamot akartam, de most, hogy újra látom azt a helyet, ahol voltál, és akaratlanul is felidézem, milyen volt akkor, és mi történik ott éppen ezekben a percekben... most látom csak igazán, mennyire rólad szól ez a nap. 

Évértékelő - csak mert 2020 megérdemli

Sokan nincsenek tisztában vele, mennyire szerencsések valójában. Hogy jött ez éppen most, egy ilyen tragikus év végén? Talán nincs is jobb alkalom ennél, hogy a sebek nyalogatása helyett észrevegyük végre, mi az, amink VAN, és amink még LEHET ahelyett, hogy a nincsre koncentrálnánk. 

Igazság szerint az elmúlt év nekem minden volt, csak tragikus nem. Olyan helyekre jutottam el, amiért mások kemény pénzeket fizetnek - nekem fizettek érte. Olyan élményeket szereztem, amikről azt sem tudtam, hogy vannak egyáltalán - vagy legalábbis, hogy egy magamfajtának elérhetők, és mindeközben nagyszerű embereket ismertem meg. 

Fiatalok vagyunk, könnyen alkalmazkodtunk ahhoz, hogy különböző platformokon éljünk szociális életet, ráadásul a járvánnyal járó önkéntes (néha hatósági) karantén még jót is tett nekem, hiszen végre volt időm kitapasztalni, hogy működök, hogy kellene működnöm, és milyen forrásokból tudok hasznosan funkcionálni. Rengeteg rossz szokástól szabadultam meg, olyan eredményeket értem el, amikre képesnek se hittem magam korábban, és olyan dolgokba vágtam bele, amiktől sokáig féltem, ráadásul mindez a hasznomra vált minden értelemben. 

De hogy jön ez ide, és miért is beszélek többes számban a szerencséről? Nem is ismerlek, honnan tudhatnám, te az vagy-e? - Tudom, ahogy te is, csak lehet, hogy még nem jöttél rá. 

Szerencsések vagyunk, mert élünk, és élni lehetőséget jelent a változásra, változtatásra, fejlődésre, tanulásra, annyi mindenre, hogy az ember beleszédül, ha végiggondolja. Te vajon hány percet pazarolsz el egy nap hasonló bejegyzésekre, amik az égvilágon nem mondanak semmit, csak valakinek jól esett leírni? 

Szerencsés vagy te is, ha most ezt olvasod, hiszen nem a kinti hidegben teszed, hanem egy jó eséllyel fűtött szobában valamilyen elektronikai eszközről talán egy gőzölgő bögre tea mellett, teli hassal, vagy éppen még döntésképtelenül, mert nem tudod, mit válassz vacsorára. Megvan mindened, amik közt a legapróbb dolgokban is örömöd lelheted, ha figyelsz a részletekre. Abban pedig szerintem egyetértünk, hogy ebben a világban az öröm minden apró morzsájára nagy szükség van. 

Na de miért is kezdtem el ezt fejtegetni? Hétvégén végre rászántam magam, hogy az iratokat kiselejtezzem, és megszabaduljak az évek óta magam előtt görgetett szeméttől, így kerültek a kezembe a korábbi fizetési papírjaim abból az időszakból, mikor minden álmom annyi volt csak, hogy a létminimum szintjén élhessek. 

A drága munkáltatóm annak idején minden átkozott hónapban képes volt még azzal is megalázni a dolgozókat, hogy kiküldte a papírt, miszerint 0 azaz NULLA forint prémiumot kapnak, de a maximális összeg is háromezer környékén mozgott. Ennyiért többnyire gerincet kellett eladni. Havonta. 
Akkoriban a havi bruttó fizetésnek nem nevezhető éhbér, amivel a szemem kiszúrták, kevesebb volt, mint amit most egy hét alatt megkeresek (külföldi kiküldetés esetében egy nap alatt), és jegyezném, nem keresek jól - átlagkereset környékén vagyok, és ezért a belem is kidolgozom havi 180-200 órákkal. Miért? Mert szeretem ezt csinálni, a munkám az életem, és még inkább annak tartom, ha eszembe jut, milyen volt, mikor semmim nem volt. 

Ha belegondolok, hogy éveken keresztül minden nap gyomorideggel mentem be a kasszasorra, miközben a zónás munkatársak kiéhezett viperaként méregettek, ha csak eszembe jut, mi mindent kellett ott lenyelni minden átkozott nap nem csak a vásárlóktól, hanem a munkatársak egy részétől is, akik egyetlen célja mindenki más életének megkeserítése volt, ha csak felvillan előttem, mit kellett bevetnem azért, hogy egyetlen nap szabadságot akkor kapjak meg, amikorra kértem, és mindezekért cserébe hogy kellett élnem... hányingerem lesz attól a helytől. 

Ma pedig... megvan mindenem, amiről akkoriban csak álmodtam, és ehhez 2020 rengeteget tett hozzá (élményekben és számokban is). 

Sokan beleszületnek abba, amiért mások hosszú és nehéz utat járnak be, és nekik többnyire fogalmuk sincs róla, mekkora mázlisták - vagy talán pont azért tudom jobban értékelni, mert én ismerem, milyen lehetne? Nekem sosem voltak nagy céljaim: csak annyi, hogy dolgozhassak, lehetőség szerint minél hasznosabb munkát végezhessek, és ne kelljen soha többé az életben háromezer forintért eladnom a gerincem, vagy óránként háromszázért elviselnem azt, hogy vadidegenek taposnak rajta.