Csak idő kérdése...

Csak idő kérdése, hogy a sokáig gondosan őrzött titkok kitudódjanak.

Egy évvel ezelőtt azért hagytam magam mögött mindent, hogy új életet kezdjek távol a helytől, ami annyi fájdalmat okozott. Eldobtam mindent, és nem sejtettem, hogy egy nap majd ezért azt is meg kell tagadnom, ami talán a legmeghatározóbb volt eddigi szánalmas életemben. Azt, aki éveken keresztül tartotta bennem a lelket, és, akinek emlékét képtelen voltam a múlt többi darabjával eldobni.

Sosem hittem, hogy erre kényszerülök, és bűntudatom van, amiért nem a nehezebb utat választottam. De féltem, megijedtem, hiszen akkor már évek óta kincsként őriztem azt az apró darabot szívem egy részében, ugyanakkor ott van a másik rész, amelyik itt és most akar élni... Nehéz összeegyeztetni a kettőt.

Túl körülményes lenne már magyarázkodnom, de talán nem is olyan témáról van szó, ami másokra tartozna, akkor sem, ha az illetővel jó viszonyban vagyok, és egy ideje egy szobában élünk. Elejtett megjegyzésekból tudom, hogy neki sem közönbös, akiről szó van. Még semmi nincs kőbe vésve, és talán, oldottabb állapotban, ha megint eljut odáig a beszélgetés - ahogy már volt rá példa, és akkor nem is féltem felvállalni a véleményem -, lesz lehetőségem bizonyítani.

Hogy miért akarom ennyire, nem tudom. Hogy ezt miért írtam le, azt se. De azt igen, hogy szükségem volt erre.