Reggel hatkor kelni, mikor még minden sötét, hideg van, ráadásul az eső is esik - ennél nem is indulhatna jobban. A kelés eredménye viszont - na jó, nem feltétlenül azé, hanem eszméletlenül nagy szerencséé - egy egész tűrhető zéhá. De most valahogy sem ez nem tud érdekelni, sem az, hogy holnapután van egy másik, amire még tanulnom kéne, vagy holnap van egy leadási határidő, amire még kb semmit sem csináltam, arról nem beszélve, hogy jegyzőkönyvet kéne nyomtatnom...
Sokkal inkább érdekel, mikor lesz végre megint áram a mosógépeknél, mivel tegnap a kolesz "gondnoka" sikeresen felb@szta az agyam a balf@szságával, azzal, hogy egy biztosítékot nem tud kicserélni, és emiatt az egész kolesz ne tudjon mosni a hétvégén. Már csak az ő kedvéért is, mivel a gépek melletti lakásban lakik - na meg, mert máskor nincs rá időm - éjjel fogom betenni a mosást.
Ami viszont a leginkább foglalkoztat, az megint egy nem túl örömteli dolog. Nem tudom, hogy a szüleim mit gondolnak, hogy az én itteni életem csak abból áll, hogy órán vagyok, és tanulok, vagy mi... Nem beszélhetek róla, ha a barátaimmal elmegyek szórakozni, pedig nagyon jól esne, ha meghallgatnának, és velem örülnének, hogy megtaláltam itt is a helyem, nem beszélhetek róla, ha elmegyek egy koncertre, vagy bármilyen közösségi eseményre, vagy egyáltalán merek magamnak venni egy regényt, amivel eltöltöm azt a kemény heti egy órányi szabadidőm.... És ez így nagyon rossz érzés. Mert, ha beszélnék róla, akkor megkapnám azt, hogy merthogy azt csinálom tanulás helyett, meg mit tudom én, holott nem ők, hanem én tudom, mennyit és mire kell készülnöm, nekik gőzük nincs rólam, mi folyik itt... Ezért nem jártam bulizni azelőtt sem, mielőtt elköltöztem: mert az első adandó alkalommal a fejemhez vágták, adandó alkalomnak pedig az számított, mikor 50 helyett 49 pontos dolgozatot írtam. Fejemhez vágás alatt pedig arra gondolok, hogy napokon keresztül kell hallgatnom, mekkora egy semmirekellő vagyok, hogy rohadtul semmit sem érek, elviselni mindent... ez utóbbit az utolsó időszakban nem tettem. Egyszerűen elegem lett belőle, hogy állandóan tűrjek, és visszamondtam a magamét >> ebből lettek hangos viták, néha verekedések, egy törött kulcsscont, és nagyon sok fájdalom. Sosem voltam elég nekik, ezért is hagytam ott az egész kócerájt, mert egyszerűen elegem volt a családomból. És igen, végre kimondtam: elegem volt belőlük.
Tudom, hogy végső soron az én javamat szolgálta az egész, hiszen különben ki tudja, milyen gyenge jellem lennék, de ilyen áron megerősödni... Nem tudom, melyik a kisebbik rossz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése