Idő

Egy éve a szabadságom tükréből emlékeztem rád. Hálás voltam az új életemért, most pedig hasonló hálával a szívemben élem újra azokat a több évvel ezelőtti napokat, amikor először bebizonyosodott, hogy véletlenek márpedig nincsenek. Nem tudom, most mi irányította a tollam, mikor a parton teleírtam minden szabad felületet, ami elém került, de néhány részlet megérdemli, hogy ne tűnjön el a süllyesztőben. Egy ideig egyszerűen leírtam a gondolataim. Aztán azon kaptam magam, hogy már hozzád írom soraim, hozzád, akire mindent építettem. Hozzád, aki mindig mindenhez elég erőt adott, hogy végig tudjam csinálni. Hozzád, aki most máshogy adsz tanácsot azoknak, akik kérnek. Te vagy bennem a szó, a hang, a mosoly, te tanítottál bízni, elfogadni, nevetni, hogy túlélés helyett élhessek végre. Te vagy az, aki miatt egyszer egy kislány úgy döntött: megjavul. Te vagy az, aki miatt egyszer egy nagylány úgy döntött, írni kezd. És Te vagy az, aki miatt egy nő bele mert vágni az ismeretlenbe, aminek az ingoványban az egyetlen biztos pontot még mindig Te jelented. Akkor is, ha már egy másik világból irányítod a kezét.

Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket. Én azt mondom: az idő megöli az emlékeket. Az idő múlása a feledést vonzza maga után. Jó ez nekünk? Az évek órákra, az órák percekre szűkülnek le idővel; egy élet szűkül le órákra, kötetekre, oldalakra, végül pedig már csak néhány mondat lesz. Az emlékek idővel elhomályosulnak: eltűnnek az alapjukat alkotó érzések, végül pedig csak maguk a száraz adatok maradnak.

Leírtam mindent, amit leírhattam... Megtettél mindent, amit megtehettél. Ezúttal csupán néhány sor fog ide kerülni azokból az oldalakból, amik során újraértékeltem, ami történt. Könnycseppek ezek, amik nyomot hegynak maguk után. Emlékek, amik belém vésődtek, mint egy arc, egy tekintet, egy-egy kép rólad, amikre mindig emlékezni fogok.

"Mindenkinek kell egy cél, egy álom, amiért érdemes küzdeni. Mindegy, elérhető-e, a lényeg sosem az úticél, hanem az út maga, aminek minden állomásánál gazdagodsz valamivel."

"Az álom egy idő után a valóság akadályává válik, ha nincs közös nevező a kettő között. Határt kell húzni: az álomé az éjszaka, a valóágé pedig a nappal"

"Annyi hazugság vett körül életedben és halálodban, aminek nem forrása, pusztán tárgya voltál, hogy ember legyen a talpán, aki eldöntse nélküled, kinek van igaza."

"A csendes remény napjai lejártak. A csend napjai viszont még csak most kezdődnek. Irónikus a történeted, hiszen épp a legerősebb fegyvereidtől fosztottak meg egyenként, fájdalmasan."

"A remény hal meg utoljára. Mikor viszont a remény meghal, születik valami más, amiből egyszer talán a remény is újjá tud születni. "

"Hiába próbálkozni reménytelen. És ezt anélkül nézni, hogy bármit is tehetnél a sikerért, még rosszabb. Mégis az ilyen hiábavaló próbálkozások nagyobb diadalt aratnak, mint a siker maga: kitartást, erőt, akaratot hordoznak magukban, a lélek erejét, amia  test gyengeségével nem törődve képes rá, hogy hegyeket mozgasson meg."

"Nem tudom, hova tartok. Félek. Jobban, mint mikor nem volt mit vesztenem. Hiányzol. Hiányzik a tudat, hogy  annak a világnak a része vagy, amiben én élek, bármilyen távol is tőled. Hiányzik az álom, hogy egy nap ezt a távolságot áthidalva a szemedbe nézhessek, és azt mondhassam: köszönöm."

"Minden nap leírom a vallomást, amit te is tettél egykor, ami végül a  te jelképeddé vált."

"Hiába tudtam, mi fog történni, nem akartam elfogadni, nem voltam hajlandó felkészülni, az utolsó pillanatig reméltem még egy napot, még egy órát, még egy percet. Emiatt aznap este védtelenül ért a veszteség tudatának felismerése, és talán emiatt fájt még jobban."

"Te jelentetted nekem a biztonságot, a menedéket a világ elől, és féltem az elkerülhetetlen bizonytalanságtól"

"Tudom, mire voltál képes életedben. Tudom, hogy a valódi csodák az emberi szív mélyén történnek, csendben, szinte észrevétlenül. Ezekből a csodákból vittél végbe rengeteget"

"A legnagyobb embertelenségben is ember maradtál. Ez az igazi bátorság: azokért kiállni, akiknek nincs hangjuk, azokhoz szólni,akik nem értenek meg..."

"Szavak nélkül sokkal többet mondtál el, mint ami általuk valaha is lehetséges!"

"Elvesztettél mindent, amik által jobbá tetted a világot, hogy nélkülük még jobbá tedd azt. Mert a legvégén az egyetlen, amit fel tudtál használni, a lélek ereje volt, nekünk pedig, akik akkor zokogtunk, ez volt minden: a legmeghatóbb és legmaradandóbb leckéd, amit adhattál nekünk. "

"Azóta minden évben újra a vonaton ülök ezen az estén, ami monoton száguld bele az éjszakába, miközben messze onnan a halál egy újabb győzelmet arat. Sosem láttam még olyan mély sötétséget, mint akkor este, kinézve a vonatablakon..." Eszembe jut London... a temetésed napja: az első nap, mikor egyedül hagytam el az országot... a felhők közt kibújó egyetlen csillag fénye a kivilágítatlan úton... a gyász és remény napjai.

"Emlékezni annyi, mint a múlt egy darabját felidézni a jelenben és megőrizni a jövőnek."

"Az én életem lassan elkezdődött, miközben az övé véget ért. És máig egyre távolodok tőle a leghalványabb remény nélkül, hogy legyen esélyem visszajutni..."

"Csak akkor hal meg valaki, ha az emléke megszűnik létezni."

"Nem elég pusztán nemlékezni, vagy hálával gondolni vissza mindenre, ami a múlt része volt, hanem méltón is kell őrizni azt a jövőnek. De nem számok, adatok és üres szavak formájában. Mert, ha az érzés helyén, amit egykor kivlátott belőled egy arc, egy tekintet, egy ember, csak ennyi marad, már nem beszélhetünk valódi emlékről. Pusztán információk halmazáról, amik valamikor valakinek jelnetettek valamit."

"Hirtelen értelmét vesztette minden. Csend volt aznap a világban, és üresség bennem. Nem mondhattam el senkinek, hát most elmondom mindenkinek."

"A kezdetben ott van a vég, és minden vég maga a kezdet."