Hibák

Az ember hibázik. A hibáknak következményei vannak, amikből tanulnunk kellene. Sosem voltam a szavak embere, leírni mindig mindent könnyebb volt, és a végeredmény is jóval rendezettebbre sikeredett. Akik ismernek, tudják ezt, legalábbis egészen a múlt hétig ezt hittem.
A hosszú vonatút során, amit életnek neveznek, akadnak útitársak hosszabb-rövidebb időre. Egyiket kevésbé fáj elveszteni, míg a másikat nagyon, főleg, ha az korában dönt a leszállás mellett egy ostoba félreértés miatt. Ha valaki folyamatosan védekezik valami ellen, amire egyáltalán nincs is oka, spt, éppen hozzánk kellene fordulnia, de minden ilyen alkalom is védekezésbe csap át a részéről, az akaratlanul is hibákhoz és félreértésekhez vezet. Ezek következményei ellen pedig gyakran nem lehet mit tenni, bármennyire is szeretnénk. Mikor valaki búcsúzóul az ember fejéhez vágja, hogy ötévente úgy is valami hülye statisztika szerint lecseréli a baráti körét az ember, még ha ez igaz is, olyantól hallani ezt, olyan helyzetben és szövegkörnyezetben, akit valamikor a barátodnak tartottál, szarul esik, mert azt érezteti veled, hogy nem vagy - és sosem voltál - más a számára, mint egy darab rongy, amit úgyis eldobott volna. Ilyenkor kezd elgondolkodni az ember: ismeri egyáltalán azt, akiért alig pár hete még bármire képes lett volna?
Ha valaki a korábbi leszállás mellett dönt, nem tudunk mást tenni, mint elfogadni, és együttélni a veszteség tudatával. Idővel a fájdalom talán enyhüdni fog, és nem fog minden alkalommal elszorulni a torkom, ha eszembe jut. Most viszont még nagyon fáj... Éppen emiatt a fájdalom miatt szinte menekülök a többi kapcsolatomba, és az elkövetett hibáimból próbálok tanulni, de ez nem könnyű, ha a hajtás miatti feszültség összeadódik valami mással, rosszabbal, ami ahhoz az eredményhez vezet, hogy bizonyos körülmények között egyszerűen képtelen vagyok logikusan gondolkodni. Akik ismernek, azoknak tudnia kellene, mikor beszél belőlem a harag ahogy azt is, hogy ennek belátásához is időre van szükségem. A menekülés már nem jelent megoldást, bár legszívesebben megint azt tenném, mégis érzem, hogy már fáradt vagyok új lapot kezdeni - legalábbis egyelőre. Egy napon úgyis meg kell hoznom majd a döntést, de mire eljutok addig, talán sikerül némileg javítanom a hibáimon, és a módszereimen. Egy dolog biztos: többé senkit nem engedek olyan közel, hogy a büszkeségem is hajlandó legyek letenni előtte, hogy újra a sárba tiporja minden önbecsülésem - azt a keveset is, ami van.
Néha elgondolkodok valamin: én vagyok az, aki mindig mindenkit meghallgat, akinek mindenkihez van egy jó szava, vagy legalább egy mosolya, sőt, mindig mindenkinek jót akar tekintet nélkül saját magára... mégsem tudok hova fordulni, ha bajban vagyok, mert megoldást legfeljebb magamtól remélhetek. Szerencsére  vannak még emberek körülöttem, akiktől jó kedvem lesz, akikkel lehet baromkodni, ugyanakkor komoly dolgokról is beszélni, és meghallgatnak, és sokszor éppen ezek közül valakiről derül ki, hogy jobban ismer, mint gondoltam.