Finito

Elmondtam, amit elmondhattam, megtettem, amit megtehettem. Vannak dolgok, amikre egy bizonyos pontot követően nincs hatásom, akkor sem, ha érintett vagyok benne, mert egyszerűen én már beletettem a magam részét. Van az a pont, amitől kezdve csak a másikon múlik: átértékeli-e, ami történt, képes-e új lapot nyitni, vagy tovább fetreng az önsajnálatban. A mai nappal elértem ehhez a ponthoz. Innentől kezdve tényleg nem tudok többet tenni, a lelkiismeretem pedig már nyugodt. Hogy a szeme felnyílt-e neki, nem tudom, de úgy tűnt, mintha elgondolkodott volna egy pontnál, de ebben nem lehetek biztos. Viszont arra talán kezd rájönni, hogy nem csak ő az egyetlen sérült a világon... Na jó, efelől erős kétségeim vannak, mert iszonyú makacs, és az utóbbi időben nem hajlandó észrevenni a magáén kívül létező világot, mert minden úgy van rendjén, ahogy annak az ő fejében lennie kell. Ezzel pedig nem tudok mit tenni... De részemről elég is volt: elmondtam, amit elmondhattam, megtettem, amit megtehettem, és megtanultam egy nagyon fontos leckét: a büdös kibaszott kurva életben soha senki nem érhet annyit, hogy a büszkeségem letegyem előtte. Soha többé.