Messziről alig látni a reggeli ködben a semmi közepén álló buszmegállóban tolongó kollégisták nagy csapatát. Egy pillanatra eszembe jut, hogy ez a szám néhány hét múlva hányadrészére fog csökkenni... Néhány mellettük elszáguldó kamion rájuk dudál, a merészebbek válaszként bemutatnak nekik. Álmos, másnapos fejek próbálnak ellátni a másik felett, a táblák alatt, amiktől épp, hogy nem látni a közeledő buszt, amire mindenki vár. Reggel kivételesen kettő jön - ennyit már sikerült elérnie a kollégiumi bizottságnak, de erre is alig fér fel mindenki, a villamosról nem is beszélve. A megálló úgy van kialakítva, hogy a villamos mögé még legalább egy busz beállhasson, de az is teljesen tele van. Ádáz küzdelem kezdődik a legjobb helyekért, azokért, ahonnan a legvalószínűbb feljutni, mikor a villamos befordul a sarkon. Aztán tíz perc tömegnyomort és levegőhiányt követően fellélegezve szabadul ki mindenki, és ürül ki a jármű néhány megállóval később. A téren ahány ember, mind annyi felé siet. Egyesek a reggelijüket kezdik el vagy fejezik be út közben, mert máskor nincs rá idő vagy alkalom, a többség az előadásaira vagy gyakorlataira siet, míg mások a közlei munkahelyükre. Mindenki dideregve húzza össze magán a kabátot: hideg van. A nap ugyan süt, így sejtetve a déli jó időt, de arra még várni kell.
Ezek a gondolatok futottak végig a fejemben, miközben próbáltam időben be, majd átérni egyik órámról a másikra reggel úgy, hogy a változatosság kedvéért be is férjek a terembe - drága tanszékünk 60 fős gyakorlatra 30 fős termet biztosított...
Nemrég értem haza, megebédeltem - miután konstatáltam, hogy a tegnap este kiszenvedett, mára szánt kajám bőven az ehetetlen kategóriába esik, megint műkaja került a sült krumpli mellé. De ez legalább olcsó: 500 ft, 1 kg, és egy hétig jól vagyok belőle.
Most épp azzal vagyok elfoglalva, hogy próbáljak életben és ébren maradni, utána meg túlélni az esti előadásom. Közben meg 10 percenként vizslatom ETR-t, konfirmálta-e már a kurzusom a tanár úr...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése