Bor és víz

Bort iszik, vizet prédikál - mondják gyakran. Közhely. Az egyetlen baj vele az, hogy igaz a legtöbb emberre.

Hihetetlen, milyen könnyű írni vagy beszélni valamiről, ehhez képest pedig milyen nehéz ahhoz tartani magát az embernek. Elméletben tudom, mit kellene csinálni, de a gyakorlatban nem tudom megvalósítani. Nem látom az utat, amin megtehetném. És nincs elég akaraterőm, hogy megtegyem. Ehhez legalábbis nincs. Vagy csak nem akarom, hogy legyen? Nem tudom. Időnként elönt ez a bizonytalanság, amivel nem tudok mit kezdeni.

Néha meglepődök, mikor visszaolvasom a saját szavaim, holnap valószínűleg ezen a bejegyzésen is nagyot fogok nézni. Ma feltettek nekem egy kérdést: Isten vajon örömét leli az életemben?
Egyértelmű nemmel válaszoltam, mert tudom, hogy nem így kellene élnem. Tudom, mit kellene tennem, és azt is, hogy hogyan, de képtelen vagyok rá. És félek is tőle. Félek, mert tudom, milyen értékrendet kellene követnem, de a világ és a pénz más fontossági sorrendre kényszerít. Magamat kényszerítem erre miattuk.

Hosszú listám van, nagyon hosszú. Azt is tudom, hogy Ő megbocsátana. De mit ér ez, ha én nem tudok magamnak? És sosem fogok tudni. Határozott, gyors és nemleges választ írtam a kérdésre visszaolvasva pedig, mikor átgondoltam, mit is írtam le, nagyot ütött a válaszom. A legrosszabb az volt, hogy tudtam, igaz. Én nem remélek semmit. Csak azt, hogy másoknál, legyenek akár közvetlen ismerősök, családtagok, vagy teljesen idegenek, akiket sosem láttam, el tudom érni, hogy visszaforduljanak rég elhagyott hitükhöz. Persze ez nem egyszerű, de némi kitartással értem már el apró sikereket. Ezekből az apró sikerekből tevődnek össze a nagyobb dolgok. És az ő bizonytalanságukkal könnyebb megküzdenem, mint a sajátommal. Mit beszélek itt bizonytalanságról? Sosem kételkedtem abban, hogy igaz, nem ezzel van a gond. Hanem azzal, hogy tudom, kevés vagyok hozzá. Tudom, hogy én már rég elvesztem, de abban is biztos vagyok, hogy senkit nem akarok magammal rántani. Ezért teszek mindent, és jó úton haladok.