Mostanában egyre többször lépik át azt a bizonyos határt, amin túl feldühítenek. Egyre kevesebb privát teret hagynak, és megsértik az eddig felállított határokat. Úgy bánnak velem, mint egy három évessel, aki még egy levelet se tud feladni a postán. Olyan dolgokba szólnak bele, amikbe ezelőtt sosem, és mindezt olyan erőseakosan teszik, hogy rájuk sem ismerek.
Vegyünk egy példát: anyum sosem érdekelte, mit bűvészkedek össze interneten, most hirtelen, csak mert valami kollégájától hallott valamit, akinek a lánya olvasott valamit rólam, mindjárt rám rontott, mit írkáltam öszse iwiwen meg facebookon... A tököm tele van vele, hogy hülyének néz! Semmi személyeset nem rakok ki magamról oda, csak van annyi eszem, hogy ne pakoljak ki a pletykafészek barátnői gyerekeinek! Most leültettem a gép elé, itt van, nézd meg, ezen aztán van mit olvasgatni: név, város, iskolák, egy-egy rövid idézet magamról (egy mondat, és az se hosszú), egy e-mail cím meg egy normálisabb kép, hogy megismerjenek, akik kereshetnek. Aztán ezen volt annyira kiakadva, hogy a barátnője miket olvasgat rólam a facebookon, mintjárt eldobom az agyam! Amúgy meg annyira hülyének néz, hogy a saját nevemről és nem kamu címről intézek olyan apróságokat, mint a blogolás...
Apámnak meg megint túl nagy az orra, ha itthon van, még nyugodtan vitatkozni se tudunk anyummal, muszáj neki mindenbe beleszólnia. Komolyan, néha (főleg mostanában) úgy érzem, mindent megtesz, hogy hálát adjak, mikor elindul a buszom az állomásról. Próbálok arra gondolni, hogyha előtte alaposan összeveszünk, talán neki is könnyebb elengedni, de könyörgön, nekem már marhára elegem van belőle! Mi a francnak avatkozik olyan dolgokba, amikkel tudja nagyon jól, hogy idegesít?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése