Tegnap este gondolkodtam el rajta, valójában hova is kerültem. Már jópár éve, hogy senki nem használ lábtörlőnek, nem kezel le, és nem döngöl a földbe, de még mindig furcsa, hogy a keresztnevemen szólítanak - nekik talán természetes, de engem vagy gúnynéven, vagy a vezetéknevemen hívtak évekig, mint valami kutyát -, furcsa, hogy kedvesek velem, hiszen annak idején ahhoz sem szoktam hozzá, hogy egyáltalán emberszámba vegyenek. Nem szoktam hozzá, hogy az emberek odajönnek hozzám csak úgy dumálgatni, rám köszönnek, megkérdezik, hogy vagy, és nem kell attól tartanom, hogy milyen hátsó szándék van mögötte. Furcsa, hogy merhetek kérdezni és segítséget kérni, és nem utasítanak el... Merhetek mosolyogni, mert nem kell félnem, hogy a következő pillanatban sírni fogok-e; nem kell félnem az emberektől, a kapcsolatoktól, a mosolytól, az őszinteségtől, de legfőképpen magamól nem. Az első hetekben, mikor ideérkeztem, szinte minden apró zajra összerezzentem, és minduntalan emlékeztetnem kellett magam, hogy itt senki nem fog bántani; minden ajtónyitáskor elkapott az a félelem, amit csak otthon éreztem, abban a börtönbe, ahova nem fogok egyhamar önként visszamenni.
Talán a bejegyzések alapján is lazának, életvigámnak tűnök, olyannak, akit nem lehet kizökkenteni, aki akkor is nevet, ha sírni akar... tökéletes pajzsot sikerült felépítenem az évek alatt, amin néha még magamat sem engedem át. Szeretnék én lenni ez a lány: egy mosolygó márványszobor, amit semmi nem rendíthet meg. A márvány mögött viszont homok van, ami a legapróbb résen keresztül is ezerfelé hullik. Könnyű megsebezni, de erre senkinek nem adok lehetőséget. Nem akarom, hogy bárki is lássa, ki vagyok valójában. Az az életvidám, boldog, kiegyensúlyozott, és szabad lány akarok lenni, akit megismertek. Az a lány, akinek mindenki mindent elmondhat, aki mindig mindenkit meghallgat, a tökéletes villámhárító, ami az ég és föld feszültsége között, és felett áll.
Néha még eszembe jut az az élet, amit annyiszor akartam eldobni. Ha viszont nem történt volna meg, talán értékelni sem tudnám azt a sok szépet, amiben részem van most.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése