Idő

Most kezdek rájönni, hogy lassan egy újabb év telt el. Egy év, ami más volt, mint az eddigiek. Egy év, ami során végre szabad és boldog mertem lenni. Egy év, ami sok szempontból megváltoztatott. Van viszont valami, ami mindig ugyanaz marad: egy nap, ami mindig az övé lesz. A sors fintora, hogy épp, mint akkor, most is ennek környékén fogok elutazni - rákövetkező héten 3+2 napra. Ezúttal nem az otthonom hagyom el, hanem egy helyet, ahol jobban érzem magam, mint otthon bármikor, még csak ismerősök közt se nagyon leszek, sokkal inkább: ismerkedni megyek. Új lehetőségek nyílnak ki előttem, mint hamvakon sarjadó virágok. Ezúttal viszont megragadom őket, és minden percet ki fogok élvezni.
Nem rég kezdtem rájönni - és megijedtem a felismeréstől -, mennyi nap telt el úgy, hogy nem gondoltam rá. Egyetlen pillanatot sem szántam rá, mióta idekerültem. Pedig annyi apró jel volt az orrom előtt, amiket csak észre kellett volna vennem...Folyamatosan jelen volt a mindennapjaimban én pedig túlságosan elmerülve az itteni életemben elmentem mellette. Megnyugtatott, mikor megtudtam, hogy végre megkapja, amit megérdemel, és bár ez a tudat örömmel töltött el, elvágott bennem valamit, ami mostanra túl mély részem lett, hogy csak úgy magam mögött hagyahassam. Viszont ez lesz az első év, mikor tényleg merhetem rászánni azt a napot. A napot, ami csak az övé.
Évekkel ezelőtt, aznap délelőtt az osztályban álltam. Történelem óra volt soron. A faliújságot ezúttal nem az iskolai írek töltötték meg: A/3 nagyságú cikkek, és képek, amiket az egyik fő hangadó vadászott össze a lapokból - én csendben voltam. Kivártam, kiben mit vált ki. Volt, akiben negatívan, másban pozitívan kellett csalódnom. Emlékszem, levegőt is alig kaptam, mikor először észrevettem. Aznap délelőtt olyan mély csend ült percekig a társaságra, amilyet még nem hallottam, belül pedig valami vasmarokkal szorított össze. Talán a tudat, hogy nekem még órákig itt kell ülnöm, és figyelnem, vagy, hogy délután titokban, két órába sűrítve kell búcsút vennem tőle, de lehet, hogy az esti indulás volt az. Aznap léptem át először a határon... Aznap éjfélkor, mikor eltemették őt. Aznap éjjel kezdődött számomra egy új élet. Az első éjszaka, amit az otthonomtól távol töltöttem, ráadásul rögtön a hazámtól távol. Igaz, hogy csak néhány nap volt, de épp elég ahhoz, hogy megértsem: nem maradhatok abban a városban. akkor fogalmazódott meg bennem először a gondolat, hogy nekem nem ott van a helyem - és milyen igaz lett mára, hiszen itt van lehetőségem megtalálni önmagam, nem abban a börtönben, abban a kihalt városban, ahol semminek nincs jövője. Az a hely a múlt, ez itt a jelen. Ő a múlt, és valaki más a jelen... Mégis, ő most a jelen, mert itt mindent körbevesz. Még mindig érzem, mennyire fájt, mikor az utolsó tárgyi emlékeimtől is meg kellett szabadulnom, amik létezéséről otthon nem tudhattak - annyira féltem, hogy elfelejtem. De már tudom, hogy ez nem fog megtörténni. A célom még mindig ugyanaz, és bár a megvalósításra belátható időn belül nem lesz keretem, nem fogom feladni, hogy egyszer eljussak oda. Csak épp, ahogy mondják, az utazásban nem csak a cél a lényeg. Sokkal fontosabb az utazás maga, és én ezt észben tartva haladok majd a cél felé.