Sokan és sokszor rúgtak már belém, többnyire akkor és azok, amikor és akiktől a legjobban tudott fájni. Sokan használtak ki és dobtak el maguktól, sokan bántak velem értéktelen kutyaként, kihasználva, hogy egy-egy jó szóért a szívem is kitettem. Mindig csak én adtam, mindig mindent másnak, mindig én voltam ott a másiknak, de, ha nekem kellett valami, hirtelen egyedül maradtam. Ezen változtattam, mikor eljöttem otthonról. Fogadalmat tettem, hogy soha többé, senkinek nem adok lehetőséget, hogy gyenge pontot találjon rajtam. Megfogadtam, hogy attól a naptól kezdve én leszek az, aki kihasznál másokat, majd eldobja őket, ahogy velem is tették régen. Én leszek az, aki mindenkit megnyer magának, majd kihasználja, akit csak lehet.
Aztán telt, múlt az idő, és a falak lassan átalakultak. Ahogy egyre nagyobb bizotnságban éreztem magam, egyre hátrébb húztam őket, és egyre több mindent engedtem át rajtuk. Mert rájöttem, hogy vannak hozzám hasonlók.
Számomra egyszerűen nem volt természetes, hogy valaki adjon valamit anélkül, hogy a sokszorosát várná cserébe, vagy, hogy nem sokkal utána megalázzon. Egyszerűen nem volt természetes, hogy értékes lehetek valakinek. Nem volt természetes, hogyha azt mondom, elegem van a világból, valaki más azt mondja: gyere velem, majd én felvidítalak. Ha azt mondom, szükségem van valamire: akár hajnalban, vagy az éjszaka közepén is felhív, hogy megtalálta, és lehetőségem van megszerezni, de sokszor kérnem sem kell, mert anélkül is tudja. Nem volt természetes, hogy valakivel kölcsönösen osszuk meg egymás között a hibáinkat, ismerve egymás gyengeségeit, de nem elnézve azokat, hanem segíteni egymást, hogy túljussunk rajtuk. Nem volt természetes. És furcsa ismerkedni velük. Furcsa, hogy valaki nekem is ott van, ha szükségem van rá...
Ennyire nyíltan talán meg nem írtam ezt itt le. Hát, most itt volt az ideje.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése