Most jöttem rá, mostanában miért is van rossz kedve az egyik szobatársamnak. Előző félévben sikerült hamis papírokat szereznie (ismerősök kiállították neki, végül is nem hamis, csak nincs igazságtartalma), és megszerezte a szociális támogatást, abból is a maximális összeget. Na most, annyit kell tudni róla, hogy elég sok szempontból sokkal jobb helyzetben van anyagilag, mint a kollégiumban sokan, akik nem kapunk. Első félévben én, meg az egész lakás elnézte neki, hogy azt hangoztatta mindenhol.
Rólam meg annyit kell tudni, hogy őseim ketten nem keresnek annyit, mint neki az egyik (ugye anyám nyugdíjas, fater már megint munkanélküli), tőlük egy fillért nem kapok, így öneltartó vagyok papíron is, de sem az állam, sem az egyetem le sem szar szociális szempontból. Most talán az MSc-sünket leszámítva nekem jön a legtöbb ösztöndíj a lakásban (neki pont fele annyi, tehetek én arról, hogy műszaki informatikán megcsináltam kib@szott 40 kreditet négyes átlaggal???), amiért megjegyzem, megdolgoztam, és nem is kicsit, és úgy érzem, végre én is megérdemlem, hogy egy kicsit jól éljek, teljen végre új ruhára, cipőre, és húsra legalább kéthetente. Persze nem lehetetlen, hogy emiatt én annyira szörnyű ember lettem...
Holott én vagyok az, aki mindent elnéz. Elnézem, hogy a barátja folyton itt van, elnézem, hogy itt édelegnek, miközben én TANULNÉK, és hihetetlenül zavar a nyávogásuk, és még jó képet is vágok hozzá. Vannak dolgok, amiket kölcsönösen elnézünk egymásnak, persze, hiszen senki sem tökéletes, de azért mindenkinél van egy határ...
Összességében nincs bajom vele, de van néhány eszméletlenül idegesítő szokása, de az olyan, amivel ki tudna kergetni a világból. De, hát, ilyenek mindenkinek vannak. Csak az ember jobban észreveszi őket, ha feszült, és mindent kritikus szemmel néz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése