Tanulnom kellene, reggel nyolckor ZH. Mégis ezt írom, mert most írnom kell. Mert nem tudom szó nélkül hagyni, ami ma történt velem. Nem azt, hogy olyan emberek között vagyok, akik törődnek velem, akik figyelembe veszik, hogy betöltöttem egy kerek számot ma 12:45-kor - ami egyébként igen jól esett, kinek ne esne jól, de a legjobban az érintett, hogy nem egy egész évnyi figyelmetlenséget és mellőzést akartak egy napon pótolni, hanem egyszerűen csak egy átlagos nap volt, ami jobban sikerült, mint a többi -, hanem, hogy az élet lepett meg ezen a napon egy különös ajándékkal.
Mert azt, hogy valaki, akivel egy évvel ezelőtt még idegenek voltunk, a barátjának nevez, különös ajándéknak tartom. Mégis meg kell itt állnom egy pillanatra. Meg kell állnom, mert tudom, mi történt a korábbi kapcsolataimmal. Tudom, hogy képtelen vagyok hosszú távú kapcsolatokat fenntartani, mégis minden alkalommal remélem, hogy ez most valahogy más lesz... És talán tényleg van rá esély... Nem tudom.
Azt tudom, hogy az elmúlt - most már - húsz évben én voltam az, aki mindig mindenkit megért, aki mindig mindenkinek ott van, aki mindig mindenkinek segít, akire mindig mindenki számíthat. De én kire számíthatok a bajban? Korábban reménytelenül tettem fel ezt a kérdést, most mégis eszembe jut rá egy név: egy név, aki ismer, akinek nyíltan beszélhetek, aki tudja, min mentem keresztül, akinek hasonló gondjai vannak, mint nekem, ezért tudom, hogy nem vagyok egyedül. Tudom, mert, mikor bajban voltam, az elsők közt volt, aki segíteni próbált, akkor is, ha nekem kellett megoldani a gondot. Tudjuk egymásról, hogy azok után, amin keresztülmentünk, kibírjuk, amit ránk mér az élet. Azt hiszem, ő az, akivel elmondhatom, hogy megértjük egymást. És így valóban sokkal könnyebb ott lennem mások számára is. Mások számára, akik a barátjuknak tartanak, és számítanak rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése